Mezőberényi magyar szőttesek

 

 

1. kép: Két szélből szőtt magyar piros mintás szedettes abrosz, szövött szedett csíkkal. Az Orlai Petrics Soma Kulturális Központ Muzeális Gyűjtemény tulajdona. Lsz: 1995.79.

 

 

 

 

 

 

Készítette: Debreczeni János

2014. szeptember 2.

 

 

 

MEZŐBERÉNY földrajzilag Békés megyének a közepén fekszik, a Kettős-Köröstől mintegy 5 km-re. Maga a település azon a peremvonalon települt, amely a megye két táját: a magasabban fekvő Békés-Csanádi löszhátságot és a lapályos, mélyebb fekvésű, vízjárta Körösök-közét elválasztja egymástól. Határa kelet-nyugati irányban mintegy 20 km hosszan az említett két tájra terjed ki.

 

A középkorban Berény néven ismert, de a török világ alatt elpusztult falu a XVIII. század első harmadában települt ujjá. 1723 és 1727 között előbb szlovák, majd német és végül magyar települők népesítették be a hajdani középkori falu helyét.

A község északi részén megtelepülő, a lakosság közel felét kitevő szlovák, a középen elhelyezkedő németek és a déli részt elfoglaló magyar lakosság templomai körül kulturális és forgalmi centrumok képződtek, s így a század végére háromközpontú, jelentős település fejlődött ki

A magyar, a szlovák és a német lakosság egészen a legutóbbi időkig meglehetősen zárt, egymással össze nem házasodó, területileg is határozottan elkülönült közösséget alkotott.

Az azonos táji adottságok révén több vonatkozásban – így a gazdálkodás, építkezés tekintetében – a háromnemzetiségű lakosság meglehetősen egységes anyagi kultúrát teremtett, de nyelvi, vallási, öltözködési vonatkozásban, az élőszóban őrzött hagyományban és a népi tárgykultúra némely ágában – így éppen a szőttes kultúrában is – megőrizték önállóságukat kialakított sajátos tradícióikat.

 

Mezőberény újratelepítése, magyarok (1723)      

A török kiűzése után országszerte elterjedt a híre, hogy az Alföldön földhöz lehet jutni. A felszabadult, nagyrészt lakatlan földre, mint ígéret földjére valósággal özönlött a földéhes jobbágyság abban a reményben, hogy megszabadulhat a földhözragadt, örökös jobbágyság terhétől, jobb megélhetést biztosító földhöz juthat, azon taksás jobbágy lehet, és vallását szabadon gyakorolhatja.

Több irányból érkeztek Mezőberénybe a magyarok. Feltehetően már a 20-as években szivárogtak be a környékbeli nádasokból és falvakból a magyarok, akik az 1690-es években a háború elől Berényből elmenekültek. Ezekben az években Békés és Bihar megyei helységekből számos magyar jobbágycsalád érkezett Berénybe. Az 1760 évi Berényi összeírás adatai évszámot nem tartalmaznak csak azt jegyezték fel, hogy a magyarok betelepedése idején jöttek Berénybe. Az összeírás szerint 61 magyar család és 22 velük együtt élő fiú és lánytestvér élt Berényben.

Békés megye településeiről érkező magyar családok: Doboz, Nemeskereki, Tarcsa, Vári és Vésztő. Bihar megye településeiről érkező magyar családok: Geszt, Mikepércs, Okány, Ugra és Vértes. Csongrád megye településeiről érkező magyar családok: Szentes

 

                                                                                                                                   

 

A nemzeti érték rövid, szöveges bemutatása, egyedi jellemzőinek és történetének leírása

A szövött anyagok rendeltetésének és a tervezett díszítménynek megfelelően általában két vagy négy nyüsttel szőttek a Berényi magyar paraszt szövők. Ezzel a technikai megoldással a hagyományos szőtteseiket és a szokásos díszítményeiket elő tudták állítani. Szövött anyagaikat általában vászonkötésben szőtték, a díszítmények egyes változatainál alkalmaztak ripszkötést és csak a derékaljak, valamint a zsákok szövésénél dolgoztak sávolyszövéssel. Ezekhez a szövési technikákhoz a négy nyüst elegendő volt.

-       Két nyüsttel – általában – a kevésbé igényes vagy szerényebb díszítésű textíliákat készítették: lepedő, ponyva, szalmazsák, sajtruha, de a díszes szedett mintázat szövéséhez is elegendő volt a két nyüst.

A két nyüsttel csak vászonkötésben szőhettek, a díszítményeket bármilyen technikával, színes fonalak beszövésével érték el.

-       Négy nyüsttel az igényesebb, nagyobb fonalsűrűségű – finomabb, vékonyabb
fonalú – díszesebbre tervezett szőtteseket, valamint a derékaljakat, zsákokat szőtték. A négy nyüst változatosabb nyüstrendek kialakítását tette lehetővé és többféle díszítési megoldásra volt alkalmas.

 

A Berényi magyar szőtteseken kétféle technikai eljárással alakították ki a díszítményeket:

-       szőttek vertcsíkokat, a szövéstechnikával kialakított csíkok, amelyek készülhettek kettő, illetve négy nyüstös szövőszéken is.  A vertcsík is lehetett többféle is, így: sima és duplacsík.

-       szedettes csíkokat

 

 

-       A sima csíkot a fehér láncfonal és a színes vetülék egyszerű összeszövésével alakították ki. A szövedékben mindkét szín látható egymás mellett vászonkötésben.

A díszítés változatosabbá tételére a csík két szélére vagy a közepére rokkán vagy csak kézzel összesodrott kétféle színű vetüléket szőttek, az így keletkezett
„búzakalászos”-nak, vagy „rozmaringos”-nak nevezett díszítőelemeket más technikai műfajnál is felhasználták.

A technikákat a Mezőberényi magyarok csak egyszerűbb, hétköznapra szánt textíliákon alkalmazták.

 

 

2. kép: sima csíkkal díszített magyar törülköző kötözött rojttal. piros díszítménnyel.

Debreczeni János tulajdona.

 

-       A duplacsíkot kettőnél több nyüsttel szőtték, vékony vetülékfonallal, ripszkötésben. A kötéspontok két vagy négy láncfonalanként ismétlődve adták meg a mindkét oldalon látható bordás felületet. Adatközlőink szerint a duplacsíkkal való díszítés igen régi eljárás Mezőberényben, mindhárom közösség használta. A magyar nemzetiségű szövők általában csak piros színt használtak szőtteseik elkészítéséhez.

 

A duplacsík sima, erőteljes színhatású, de kissé egyhangú felületét igyekeztek változatosabbá tenni. A többnyire piros színnel szőtt csíkokat eltérő színekkel, néha okkerrel váltogatták, vagy mintásan szőtték, vagy fogazták. A fogazást úgy alakították ki, hogy minden második szál fehér volt, a mintás felületet pedig úgy, hogy egymást váltogatva kétféle színű vetülékkel szőttek.

 

3. kép: Duplacsíkkal (ripsz) szőtt magyar szakajtókendő.  Piros-fehér.

Debreczeni János tulajdona.

A mintás, vertcsíkos szőttesek a vert és a szövött csíkok legváltozatosabb alkalmazásával készített szőttesek. Ezek szövéséhez négy nyüstre van szükség, több esetben csoportos befűzést alkalmaztak, így a felület kisebb-nagyobb kockából álló, változatos színezésű mintás sorokat alkotott.

4. kép: Vertcsíkkal szőtt magyar törülköző. Debreczeni János tulajdona.

 

A szedett csíkok: az egyszerű szövő technikával – a vert vagy szövött csíkokkal – alakos díszítményeket nem tudtak kialakítani. A különböző virágos, csillagos, rozettás minták szövéséhez szedettes technikát alkalmaztak. A szedett csíkos szövésekor lényegében szálszámolásos technikával alakították ki a geometrikus, apró négyzetekre, kockákra bontható motívumokat.

A szövéstörténet a szedettes technika kialakulását az 1900-as évek elejére datálja, a céhek megszűnése utáni korlátozások feloldása után válik általánossá. A szedettes csíkkal szőtt szőttesek a használatra érzékenyebbek voltak, mint a vertcsíkosak. Bizonyos nagy mintás szőtteseken nagy volt a fonákoldali fonallebegés, ezt később elsősorban a takácsmunkák hatására az ügyesebb szövők megoldották.

A szedett szőttesek főként ünnepi alkalmakra szánt, a lakás díszítésére szolgáló szőtteseket díszítették ezzel a technikával vagy az olyan gyakorlati célt szolgáló darabokat, mint pl. szakajtókendőket, amiket nem kellett gyakran mosni.

 

5. kép: Mezőberényi magyar csillag-rózsás, piros-fehér szedettes abrosz.

A Mezőberényi Orlai Petrics Soma Kulturális Központ Muzeális Gyűjteményének a tulajdona. Lsz: 0845.

 

A Mezőberényi magyar szőttesek csoportosítása funkciójuk szerint:

-       vászonruhák

-       ágyneműk

-       háztartási textíliák

-       a gazdaság szövött anyagai

 

Vászonruhák

A háziszőttes anyagokból készült ruhafélék igen jelentős szerepet töltöttek be a Berényi ember öltözködésében. A férfiak öltözetében az egy inget és egy gatyát jelentő „pár fehér ruha”, a nők öltözetében az ingváll és a pendely nemcsak alsó, hanem felső, sőt szegények esetében a téli öltözetet is jelentette. Kiegészítették ezeket különböző, rendszerint kékre festett kötők.

 

Ágyneműk

A magyar adatközlők szerint a lepedő, a derékalj és a szalmazsák készült házivászonból. A magyaroknál a párnavégeket hímzéssel díszített színes – rózsaszín, kék vagy sárga – alátéttel ellátott párnavéget találunk. Házivászonból készültek a lepedők. Itt elsősorban a gyermekágyas asszony ágyát díszítették csipkés fehér lepedővel, ezeket rendszerint 2-3 szélből készítették, ezzel takarták le az ágyat, hogy megvédjék a rontástól. Ezeket a lepedőket fehérített kendervászonból készítették és a csipke szintén kenderfonalból készült. A magyar adatközlők mintás szövött derékaljról nem tesznek említést.

 

Háztartási textíliák

Igen szép, szövéssel díszített darabokat találunk a kenyérsütésnél használt szakajtóruhák, valamint a kalács és komakendők között. A kalácskendőket a lakodalmak idején használták, ebbe kötötték a magukkal vitt kalácsot, a komakendőbe pedig a gyermekágyas asszony részére vitt élelmet kötötték. A sima szakajtókendőt egyszerűen beszegték, a komakendőt gazdagon díszítették, hosszú rojttal látták el.

A módosabb magyar házaknál külön kosárkendőt is szőttek arra a célra, hogy vele a piacon megjelenjenek, ezeket nagyon díszesre szőtték, mert nem volt mindegy, hogy mivel takarták le a kosarat. Az erre a célra készült kendőt másra nem használták.

 

 

6. kép: Szakajtókendő, piros-fehér csíkozással díszített, azsúrral szegett.

Debreczeni János tulajdona.

 

7. kép: Magyar komakendő, piros szedett díszítéssel.
Debreczeni János tulajdona.

 

A törülközők mindennapra szánt darabjai általában keskenyebb vert vagy duplacsíkkal díszítették. A rojtozott végű dísztörülközőket gazdagabban díszítették, díszítményként valamilyen szedettes motívumot alkalmaztak, a végén kötözött rojttal látták el. Ezek a tisztaszobában lógtak az esztergályozott törülközőtartón.

8. kép: Magyar dísztörülköző, piros szedett díszítménnyel, kötözött rojttal.
Debreczeni János tulajdona.

Lakodalmakon, keresztelőkön és egyéb ünnepélyes alkalmakon nélkülözhetetlenek voltak a nagyméretű, 120 x160 cm méretű vagy olykor nagyobb méretű abroszok. Az abroszok voltak a háziasszonyok büszkeségei.  Kevésbé voltak díszesek a kenyérsütéskor, tarhonyaszárításkor használt sütőabroszok, ezeket általában a két végén díszítették. Ennél is szerényebb díszítésűek voltak a négyzet alakúra méretezett batyus abroszok, ezekbe a két végén szerény csíkkal díszített abroszokba kötötték a piacozás alkalmával használt kosarat.

9. kép: Magyar csíkos tarhonyaszárító abrosz két szélből varrt.
Debreczeni János tulajdona.

                                                                                                      

10. kép: Magyar szedett abrosz, fogazással díszített, eredeti darab alapján újraszőve.
Debreczeni János tulajdona.

 

11. kép: Két részből szőtt Mezőberényi magyar szedett abrosz piros szimmetrikus mintázattal.
Debreczeni János tulajdona.

 

 

Gyékény

Készítette: Lukács Eszter

A műfaj általános története:

          Gyékény szavunk honfoglalás előtti, ótörök eredetű jövevényszó. Elődeink magát a növényi nyersanyagot és a belőle készült szövedéket is a gyékény szóval jelölték, amiből arra következtethetünk, hogy a szövött gyékényt már a szó meghonosodásának idején megismerték. 15–16. századi írott források és ábrázolások tanúsítják, hogy a középkori Magyarországon elterjedt a földre terített és az ágyon elhelyezett gyékényen való alvás. A fonatokból összevarrt gyékényszőnyegen kívül erre szőtt gyékényt is használtak (K. Csilléry 1982a: 87, 217).

            Az ármentesítések előtt főleg a Tisza, a Maros, a Körösök, a Berettyó mellékén és a Hanság szélén nyújtott a gyékényfeldolgozás számos falu szegényparasztságának kereseti forrást. A mocsarak lecsapolásával a gyékénytermő rétek megszűntek, és csak gátak közé szorított alföldi folyóink holtágaiban, a tavak (Kis-Balaton, Fertő tó) és vízállások szélén lehetett gyékényt vágni. A gyékényes specialisták egy része más jövedelmi forrást keresett, több faluban azonban a lakosság ragaszkodott e több nemzedékkel korábban meggyökeresedett háziiparhoz, és távolabbi gyékénytermő helyeket is hajlandó volt fölkeresni nyersanyagért. A gyékényes háziipar fönnmaradása rendszerint ott tapasztalható, ahol a lakosság nagy hányada – föld szűkében vagy a termőföldek rossz minősége miatt – rá volt utalva a háziiparból származó keresetre (pl. Biharnagybajom, Bősárkány, Cigánd, Tápé). A 19. század végén falusi, kisvárosi értelmiségi körök is közreműködtek – szociális és filantróp meggondolásból – a gyékényes háziipar fenntartásában és terjesztésében, például Szatmárban a nagybányai nőegyletnek volt ilyen szerepe. 1896-ban a történelmi Magyarország 29 községében körülbelül háromezer család foglalkozott háziiparszerűen gyékénymunkával. Nagyobb részük – Szatmárban 6, Maros-Torda vármegyében 8, Zólyomban 9 községben – a gyékényfonást űzte (Kovács Gy. 1898: 353–355). Gyékényfonó specialisták jóval több településen dolgoztak, de számuk nem érte el a háziiparosokét, hiszen például a Tiszazugban Nagyréven 6-7, más falvakban viszont csak 1-2 szakajtókötő dolgozott

Természetszerűen a gyékény fonása az egyszerűbb művelet. Ahol a gyékény megterem, minden településen akadt néhány gyékényfonó specialista, aki az önellátáson felül értékesítésre is dolgozott. Nagyobb mocsarak, tavak, vízjárta rétségek környékén jelentős számú zsellér foglalkozott gyékényfonással. A rétközi Paszabról olvassuk: „Vágták a gyékényt a helybeliek maguknak is és készítettek belőle méhkasokat, párszárítót, lábtörlőt, tojástartót, kenyereskast, amiket élelemért cseréltek el.”

         A rétben termő gyékény szintén hasznot hajtott a Sárrétek lakóinak. A gyékény vágását júliusban vagy augusztus első harmadban kezdték. A későbbi időszakban a víz már túl hideg volt. Sűrű szövésű szűknyakú ing, ami a nyaknál megköthető, vászonnadrág, egy pár bocskor és egy pár szegett szélű, erős vászonkapca volt a gyékényvágó ember viselete. Ahogy a nádalók, úgy a gyékényvágók is kunyhót építetek maguknak, itt főztek és aludtak.       

         A gyékényszövés több előkészületet és nagyobb fölkészültséget kíván, mint a fonás. Bizonyára ennek is tulajdonítható, hogy kevesebb olyan települést ismerünk, ahol gyékényszövésre „szakosodtak”, mint ahány helyen a gyékényfonást űzték. A másik körülmény az, hogy szövésre alkalmas keskeny levelű gyékény nem mindenütt terem. A tápéi gyékényeladás első említését 1550-ből, az erdélyi gyékényszövését 1653-ból ismerjük. A gyékényszövés legarchaikusabb módját egy 1866-ból való ábrázolás tárja elénk.

 

1.      Az adott műfaj településhez kötődése:

              A szövött gyékény nagysága szerint osztályozták, a minősége is ehhez igazodott. A 3 rőfös – más néven hacura gyékény, a negyedfél rőfös és öt rőfös voltak forgalomban. A három rőfös gyenge minőségű, szállításnál csomagoltak vele, vagy más ehhez hasonló célokra használták, a kertészek növényeket is védtek vele a tavaszi fagytól. A negyedfél rőfös gyékény csak megrendelésre készült, a lehető legjobb minőségű alapanyagból, jó szorosan szőve. A falusi gazdák szekerükre használták ekhónak, a szántóvetők a mezei munkák idején hosszan kifeszítve ideiglenes fekhelyet állítottak belőle, amely védte a szekérhez kötött lovakat, vagy főzéskor a szabad tűzet. Régebben a vásári árusok is nagy mennyiségben alkalmazták sártor ponyvaként. A kofák is széltében használták a földre terítve, magukat és árújukat hosszú, méternyi széles gyékénnyel körbekerítve. Megrendelésre szőnyegeket, az ágyak fölé szúnyoghálót és ablakgyékényeket is szőttek. Kötéssel papucs, különféle méretű, célú és kinézetű kosarak, lábtörlők, kupulykók, szatyrok készültek.

        A gyékényből fonott szakajtókosarak voltak a leghasználatosabbak környékünkön. Sárrét: Gyomaendrőd, Vésztő, Szeghalom, Békés.

 

2.      A tájra jellemző tárgyak:

        A gyékény vágása a nádéhoz hasonló, de a víz alatt vágták el az összemarkolt gyékényköteget, hogy szép hosszú dereka maradjon. A nap végén a nyalábba kötött gyékényt a szárazra terítették, ha kedvező volt az idő, Tíz nap multán kévékbe kötötték, később kúpokba rakták. Elszállítása szekéren történt. A házaknál kúpokban, vagy az eresz alá állítva tárolták.

 

        A gyékényfonó és a -szövő másképpen és más nyersanyagból dolgozik. Szövésre csak a keskeny levelű gyékény (Typha angustifolia) alkalmas. A széles levelű gyékény (Typha latifolia) viszont általában puha, hajlékony szárú, ezért jól fonható.

       Gyékényfonással általában férfiak foglalkoztak. A földön vagy gyalogszéken ülve, a készítményt a lábuk közé fogva dolgoztak. Szerszámuk mindössze egy fanyelű vastű és egy bicska, némelyek bőrből varrt vagy szaruból készített gyűrűt használtak a hurkába tekert gyékénylevelek összefogására. A gyékényszakajtó készítésének bemutatása. Nyersanyaga a Typha latifolia. Ennek a külső leveleiből: hajából, suskából kerül ki a szakajtó spirálhurkájának az anyaga. A varrószálat: varrót, szíjjat, hímet a Typha latifolia finomabb belső levelei, a béle adják. A szakajtókötő a hurkába tekert gyékényszálakat spirálfordulatba csavarja, és a varrószállal sűrűn körbevarrja. Ezt folytatva előbb a szakajtó feneke, majd a spiráltechnikával továbbhaladva az oldalfala készül el. Közben a gyékényhurkába, amit a gyakorlatlan kötők gyűrűvel, hüvellyelfognak össze, újabb leveleket told. Amikor a szakajtó oldala eléri a kívánt magasságot, a hurkát hagyja fokozatosan elfogyni, a peremet sűrű öltésekkel leszegi, majd a szakajtó fenekére felvarrja a talpgyűrűt (karima, konty vagy perec), ami a tárgyat a kopástól védi. A műveletet az Alföldön szakajtó- vagy kosárkötésnek mondják. A spirálfonású szakajtó, mint tárgytípus, országszerte elterjedt, de anyaga és megnevezése tájanként különböző.

        Ugyanígy, spirális fonással készül a gyékény kenyérkosár, a párszárító, a liszt, tojás vagy apró magvak tárolására szánt kópic, kupujka vagy póvájos és a méhkas. Gyékény méhkasok a Közép-Tisza-vidéken vesszővázra, lánc-vetülékes eljárással is készültek.

        Sík spirálfonatú készítmény az ovális vagy lekerekített sarkú gyékény lábtörlő, amit nemcsak az. Specialistáik körülbelül 30-40 km-es körzetbe – az erdőháti, tiszaháti községekbe – készítettek fonott gyékénytárgyakat. A táj gyümölcskultúrájához alkalmazkodó készítményük az almaszedő kosár.

         A borda mind a gyékényfeldolgozásnál, mind a vászonszövésnél a láncszálak különválasztására és a közéjük befűzött vetülékszálak tömörítésére szolgál. Az ennek alkalmazásával végzett gyékényfeldolgozást – ami a vászonszövés kezdetleges módjával kapcsolatot mutat – már szövésnek tekintjük. A borda használata a gyékényfeldolgozásban a négy ágassal – Biharudvarin szövőágas (!) – és a két zubollyal együtt jelentkezik, együtt képezik a gyékényszövés kellékeit.

        A szövéshez mindenütt ugyanazokat az előkészítő munkákat végzik, legfeljebb az egyes munkafázisok megnevezése különbözik. Leszedik a gyékény külső rétegét, a suskát vagy nagyhéjját, amit kemencefűtésre, kukoricaszár bekötésére alkalmaznak. Ezután minden egyes gyékényszálról lefejtik a selymét, ami vékony, finom gyékényszál (selyem, selymelés vagy selymözés). A gyékénynek az a része, amit már nem lehet tovább szétszedni, a bélgyékény. Ebből a Bodrogközben és a Sárréten kosarat kötöttek, Tápén, ahol a szövés háttérbe szorította a fonást, szakajtókötést – elhasogatva ezt is szövőszálnak használták.

 

        A gyékényt nyár végén vágták le. Feldolgozás előtt átvonították (megnevesítették), hogy könnyebben dolgozhassanak anyagával. Kosarakat, szatyrokat, tojástartó pupujkákat, kisebb háztartási eszközöket, (mint pl. kanáltartó, lábtörlő) kötöttek gyékényből. Természetesen gyékénykötő emberek is akadtak helyben, akik tetszetős eszközöket készítettek ebből a kénykötő emberek is akadtak helyben, akik tetszetős eszközöket készítettek ebből a növényekből. Termékeiket a helyi piacon értékesítették. Napjainkban a gyékényből fonott tárgyak útja kelendőek, de jobbára dísztárgyként funkcionálnak új környezetünkben.

       

        

 

Szakirodalom:

Dankó Imre: Békés város néprajza

Végh József: A kaskötés Békésben 1939

Magyar Néprajzi Lexikon

Bátky Zsigmond- Győrffy István- Viski Károly: A magyarság néprajza

Kántor 1929; Csalog Zs. 1963

Morvay J.–Molnár M. 1966

Nagy M.-Vidák 1980.

 

Körösök völgye - Kultúra

Cs, okt. 17, 2019
A Békés Megyei Népművészeti Egyesület „Innováció a kézművességben” című -...
Sze, szept. 18, 2019
Az alábbiakban közzétesszük az ősszel indítandó képzéseink felhívását, jelentkezési lehetőségeit,...
H, jún. 10, 2019
A Békés Megyei Népmûvészeti Egyesület társrendezõivel közösen ez évben is feleleveníti az év...
H, jún. 10, 2019
2019. június 28 - 30. 20. alkalommal kerül megrendezésre a Körös-völgyi Sokadalom, a Dél-Alföld...
Sze, ápr. 03, 2019
Sze, ápr. 03, 2019
A Békés Megyei Népművészeti Egyesület Felnőtt és Ifjúsági Népművészeti Táborokat szervez 2019....
Cs, márc. 14, 2019
„Társadalmi érzékenyítés és tudásátadás a néphagyományban” 2019. március 20-22 között a...
Szo, jan. 05, 2019
Amennyiben Ön a pályázaton és/vagy a konferencián részt kíván venni, kérjük a jelentkezési lapot...
P, dec. 28, 2018
A meghirdetők - az országban és az ország határain túli magyar nyelvterületen élő, 25 évnél nem...